Megújulni annyi, mint élni

Az élet tele van csodákkal. Tisztasággal, szeretettel, meghittséggel. Csoda van minden egyes virágban, a fákban, a pillangókban. Emlékekben, élményekben, pillanatokban. Létünket apró rezdülések színesítik, melyek egytől egyig szívünk dobbanásai: az önfeledtség, az odaadás, a megélés képességei jelképezik. Mégis, valahol a számunkra kijelölt út során többnyire elfelejtjük, ha leszakítjuk a virágot, kivágjuk a fát, letépjük a pillangó szárnyát, akkor nem ellenük, sokkal inkább magunkkal szemben vétkezünk. Elfelejtjük, hogy mikor dobozkába zárjuk az emlékeinket, amikor nem engedjük lelkünkbe az élményeket, akkor a saját eredetünket, emberiességünket, hitünket veszítjük el.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy valahol minden ember így működik. Legyen bármilyen személyiség, rendelkezzen bármilyen attitűddel, idővel elfelejti, elveszíti a rácsodálkozás művészetét.

Abban a végeláthatatlan sodrásban, amit életnek hívunk, egyszer csak ott találjuk magunkat nehézségek és legyőzhetetlennek tűnő akadályok közepette, és hajlamosak vagyunk hibáztatni. Leginkább másokat. Pedig az igazság az, hogy minden rajtunk múlik. Nem másokon, nem a körülményeken, csupán saját magunkon. Számtalan jelet kapunk, akár észrevesszük őket, akár nem. Akár észre akarjuk venni őket, akár nem.

A kérdés tehát az: befogadóak tudunk-e lenni, képesek vagyunk-e élni a lehetőségekkel?

Bármilyenek is a körülményeink, az élet bizony úgy lett kitalálva, hogy ne legyen egysíkú. Bármennyire is nehéz ezt elfogadni, éppen így van jól, így ad egyensúlyt, mi több, önmagunkba vetett bizalmat. Gondoljunk csak bele, ha mindennek csak a tökéletes oldalát látnánk, ha soha nem érnének minket negatív hatások, ha sose látnánk szenvedést, kilátástalanságot, kiábrándultságot, mi lenne a mozgatórugónk? Mi ösztönözhetne minket, honnan vehetnénk energiát, erőt, hogy az egyik lépés után megtegyük azt a bizonyos másodikat is?

Változó világban élünk, így: mi is vele együtt változunk. Ahogy a sejtjeink is rendre megújulnak, úgy frissül szellemünk, lelkünk, úgy újulnak meg gondolataink, érzéseink. Kell-e ezek ellen küzdeni? Kell-e ragaszkodnunk berögződésekhez, megszokásokhoz?

Főnix madár sem véletlenül égette el magát, hogy aztán egy sokkal színesebb, kiteljesedettebb, felszabadultabb lélekként élhessen tovább. Éppen a saját magával szemben tanúsított tisztelet és szeretet miatt válhatott az ő mitológiai alakja ilyen kifejező és meghatározó szimbólummá. Mert – önmaga érdekében – képes volt megújulni, és ennek érdekében bármire képes volt.

Talán, nincs ettől messze az emberi küldetés sem. Csak az élhet emelkedetten, aki képes újra és újra átalakulni. Néha ugyanis kicsit meg kell „halnunk” ahhoz, hogy élhessünk. Hogy megélhessük az életünket, hogy tisztán, szemellenző nélkül láthassuk magunkat teljes valónkban. Úgy, ahogy vagyunk, ahogy teremtettünk, amilyennek a világegyetem szánt minket. Óriási kincset tart a kezében az, aki képes önmagára és a körülötte lévő világra nyitott szívvel tekinteni, be- és elfogadni a lehetőségeket. Ez az emberi lét kiváltsága, a minőségi, boldog pillanatok megélésének a titka. Nem a problémák elkerülése, hanem azok teljes megélése, az elénk táruló helyzetek kezelése, amiből végül valami tökéletes és meghatározó születhet.

Amikor tudatosan létezünk, akkor leszünk csak képesek felfigyelni a jelekre. Csak akkor tudjuk elfogadni, hogy minden okkal történik, és mindaz úgy van rendjén. A tudatos létezés, kellő gyakorlás mellett, idővel ösztönös lesz, lényünkkel tökéletesen eggyé válik. Emiatt talán nem az a kérdés, hogy élhetjük-e emelkedett szinten az életünket, hanem az, hogy képesek vagyunk-e megélni azt? Ez lenne ugyanis minden ember feladata. Nem több, nem kevesebb. Nem képesség, nem kiváltság, csupán maga az élet. Ez személyes. A minőségünk. A szerepünk. Egész lényünk van benne.

Járjunk hát nyitott szívvel, lássunk a szemünkkel, halljunk a fülünkkel. Ebben rejlik a megújulás titka, ami mindennek az alfája és az omegája.

Te is megújjulnál?

Rá szánsz egy hétvégét az életedből?

Gyere velünk táborozni!