A FŐNIX

A FŐNIX

„Réges-régen, a messzi múltban, a Nap egyszer lenézett a Földre, és meglátott egy gyönyörű hatalmas madarat, melynek vörös színe aranyosan szikrázott. Oly boldoggá tette a látvány, hogy megáldotta a madarat, mondván:

Dicső Főnix, te leszel az én madaram, és örök élettel ajándékozlak meg téged!

A Főnixet boldogság töltötte el a szavak hallatán és énekelni kezdett örömében: „Csak neked fogom zengeni dalomat”, de az örök élet nem tette őt maradandóan boldoggá.

Az emberek állandóan zaklatták és húzogatták gyönyörű tollait, maguknak akartak egyet belőlük. Mikor belefáradt a folytonos zaklatásba, elrepült a távoli napkeletre. Sokáig repült, mígnem messzi földre érkezett egy hatalmas sivatagba, ahol egy teremtett lélek sem járt. Itt végre szabadon röpülhetett és énekelhette dalát a Napnak, egyedül, tisztán. Öt országot repült át, míg ide érkezett, még életben volt, de megöregedett. Már nem tudott olyan magasra szállni a levegőégbe, már nem tudott olyan gyorsan repülni, mint fiatalon.
Ekkor a Főnix dalolni kezdett a Napnak, akitől az örök életet kapta:

Óh Nap, dicső Nap, tegyél engem fiatallá és erőssé újra! – de a Nap meg se hallotta énekét.

A madár válasz nélkül maradt és arra gondolt, visszarepül régi otthonába, ahonnan jött.

Az út hosszú és fárasztó volt, a Főnix már elgyöngült és megöregedett, így sokszor meg kellett állnia egy-egy pihenőre.

Ahányszor leszállt valahol, mindig gyűjtött egy kis fahéj kérget és illatos leveleket.
Amikor hazaérkezett, egy magas pálmafára ereszkedett, és a fa tetején épített fészket magának a hozott fahéj-kéregből és az illatos levelekből.

A Főnix mirhát, erős illatú mézgát gyűjtött a környéken, és egy tojást formázott ezekből, amit végül visszacipelt a fészkébe.  Beült maga is a tojása mellé és újra énekelni kezdett:

„Óh Nap, dicső Nap, tégy engem fiatallá és erőssé megint!”

A Nap most meghallotta az éneket és fénylő sugarait szórta a legmagasabb hegyen álló legmagasabb pálmafa felé. Mindenki, az állatok, a csúszómászók, a madarak igyekeztek elbújni a Nap ragyogása elől, lukakba, barlangokba, kövek alá vagy a fák árnyékába. Csak a Főnix maradt a helyén, a legmagasabb hegy, legmagasabb pálmafáján levő fészkében és az aranyban úszó fénylő tollai csak úgy ragyogtak a Nap fényözönében. Aztán hirtelen lángok lobbantak fel, kigyulladt a fészek és a Főnix egy hatalmas tűzgolyóvá változott. Idővel a tűz kialudt, de furcsa módon a fészek és a fa meg sem perzselődött, a Főnix viszont eltűnt, csak egy ezüstös-szürke hamukupac emlékeztetett rá. És a hamu hirtelen rengeni kezdett, lassan fölemelkedett. Életre kelt az új madár, piciny volt, mint egy újszülött, és kicsit gyűrött is. De kinyújtotta a nyakát, kiterjesztette a szárnyait, és mire felemelkedett, mérete már a régi volt. A Nap ekkor pillantotta meg őt. Körülnézett a Főnix és megszentelte a mirhából készült tojást, majd belekotorta a
hamut és lezárta azt. És újra énekelt. Ahogy az ének befejeződött, az időjárás megváltozott, szellő fújdogált, felhők gyülekeztek az égen és előbújtak az élőlények rejtekükből.
A Főnix a karmai közt a tojással tovarepült, és ugyanebben a percben az összes madárféle, minden formájú és nagyságú a Főnix mögé sereglett és követték őt.

Azt mondták neki:

„Te vagy a legcsodálatosabb madár, te vagy a mi királyunk!”

A madarak elrepültek a Főnix-szel Heliopoliszba, a Naptemplomba, ahol a Főnix az oltárra helyezte a tojást a hamuval együtt. És amíg a többi madár az eseményeket figyelte, ő tovarepült a sivatagba.

A Főnix ma is ott él, és minden ötszázadik évben, mikor már elgyöngül és megöregszik, újra elmegy a hegyre. Ott újra megépíti a fészkét és a Nap újra porrá égeti őt, és hamvaiból egy új madár kel életre.”

(Mohan Deep kortárs indiai feng-shui mester, író gyűjtése)

 

Ha Te is megújulnál, újra élednél, feltöltődnél,

akkor szánj magadra 2 napot, és gyere velünk a Főnix lélektisztító táborába.

2019-05-04T17:03:51+00:00