A FŐNIX

A FŐNIX

„Réges-régen, a messzi múltban, a Nap egyszer lenézett a Földre, és
meglátott egy gyönyörű hatalmas madarat, melynek vörös színe
aranyosan szikrázott. Oly boldoggá tette a látvány, hogy megáldotta a
madarat, mondván:

Dicső Főnix, te leszel az én madaram, és örök élettel ajándékozlak
meg téged!
A Főnixet boldogság töltötte el a szavak hallatán és énekelni kezdett
örömében: „Csak neked fogom zengeni dalomat”, de az örök élet nem
tette őt maradandóan boldoggá.

Az emberek állandóan zaklatták és
húzogatták gyönyörű tollait, maguknak akartak egyet belőlük. Mikor
belefáradt a folytonos zaklatásba, elrepült a távoli napkeletre. Sokáig
repült, mígnem messzi földre érkezett egy hatalmas sivatagba, ahol egy
teremtett lélek sem járt. Itt végre szabadon röpülhetett és énekelhette
dalát a Napnak, egyedül, tisztán. Öt országot repült át, míg ide érkezett,
még életben volt, de megöregedett. Már nem tudott olyan magasra
szállni a levegőégbe, már nem tudott olyan gyorsan repülni, mint fiatalon.
Ekkor a Főnix dalolni kezdett a Napnak, akitől az örök életet kapta:

Óh Nap, dicső Nap, tegyél engem fiatallá és erőssé újra! – de a Nap
meg se hallotta énekét. A madár válasz nélkül maradt és arra gondolt,
visszarepül régi otthonába, ahonnan jött.

Az út hosszú és fárasztó volt, a Főnix már elgyöngült és megöregedett,
így sokszor meg kellett állnia egy-egy pihenőre.

Ahányszor leszállt
valahol, mindig gyűjtött egy kis fahéj kérget és illatos leveleket.
Amikor hazaérkezett, egy magas pálmafára ereszkedett,

és a fa tetején épített fészket magának a hozott fahéjkéregből és az illatos levelekből.

A Főnix mirhát, erős illatú mézgát gyűjtött a környéken, és egy tojást
formázott ezekből, amit végül visszacipelt a fészkébe. Beült maga is a
tojása mellé és újra énekelni kezdett:

„Óh Nap, dicső Nap, tégy engem
fiatallá és erőssé megint!”

A Nap most meghallotta az éneket és fénylő sugarait szórta a
legmagasabb hegyen álló legmagasabb pálmafa felé. Mindenki, az
állatok, a csúszómászók, a madarak igyekeztek elbújni a Nap ragyogása
elől, lukakba, barlangokba, kövek alá vagy a fák árnyékába.
Csak a Főnix maradt a helyén, a legmagasabb hegy, legmagasabb
pálmafáján levő fészkében és az aranyban úszó fénylő tollai csak úgy
ragyogtak a Nap fényözönében. Aztán hirtelen lángok lobbantak fel,
kigyulladt a fészek és a Főnix egy hatalmas tűzgolyóvá változott. Idővel
a tűz kialudt, de furcsa módon a fészek és a fa meg sem perzselődött, a
Főnix viszont eltűnt, csak egy ezüstös-szürke hamukupac emlékeztetett
rá. És a hamu hirtelen rengeni kezdett, lassan fölemelkedett. Életre kelt
az új madár, piciny volt, mint egy újszülött, és kicsit gyűrött is. De
kinyújtotta a nyakát, kiterjesztette a szárnyait, és mire felemelkedett,
mérete már a régi volt. A Nap ekkor pillantotta meg őt. Körülnézett a
Főnix és megszentelte a mirhából készült tojást, majd belekotorta a
hamut és lezárta azt. És újra énekelt. Ahogy az ének befejeződött, az
időjárás megváltozott, szellő fújdogált, felhők gyülekeztek az égen és
előbújtak az élőlények rejtekükből.
A Főnix a karmai közt a tojással tovarepült, és ugyanebben a percben az
összes madárféle, minden formájú és nagyságú a Főnix mögé sereglett és követték őt.

Azt mondták neki: „Te vagy a legcsodálatosabb madár, te
vagy a mi királyunk!”

A madarak elrepültek a Főnix-szel Heliopoliszba, a Naptemplomba, ahol
a Főnix az oltárra helyezte a tojást a hamuval együtt. És amíg a többi
madár az eseményeket figyelte, ő tovarepült a sivatagba.

A Főnix ma is ott él, és minden ötszázadik évben, mikor már elgyöngül
és megöregszik, újra elmegy a hegyre. Ott újra megépíti a fészkét és a
Nap újra porrá égeti őt, és hamvaiból egy új madár kel életre.”
(Mohan Deep kortárs indiai feng-shui mester, író gyűjtése)

Ha Te is megújulnál, újra élednél, feltöltődnél, akkor szánj magadra 2
napot, és gyere velünk a Főnix táborba.

Ha Te is megújulnál, újra élednél, feltöltődnél, akkor szánj magadra 2
napot, és gyere velünk a Főnix táborba.

2019-02-16T12:31:54+00:00